referenciák

"Nagy sztori csomag"

Másnap arra ébredek, hogy az ablakból nézve szemben két kilométerre egy hatalmas türkíz ékszer ragyog a hegyek között: a Rhone-gletscher. Ezek szerint éppen a Gletsch nevű településen töltöttem az éjszakát (amiről az összes gleccsert elnevezték). Mivel névnapom volt, gondoltam, távol minden szerettemtől magamnak kell megünnepelnem magamat. Azaz, én ma gleccsert fogok mászni, ha bele is pusztulok. Úgyhogy útnak is keltem. Felgyalogoltam a gleccserpatak mellett, aztán… A gleccserfal mellett még volt lépcső, de ezt okosan kihagytam. Megcsodáltam a különös, az előrenyomuló gleccser által lesodort, és a mélybe zuhant kisebb-nagyobb sziklákat, de mindenképp fel szerettem volna jutni a jég legtetejére, úgyhogy a jégfal mellett mindenféle segédeszköz nélkül mászni kezdtem.

Öltözetem: short, fehér zokni - nyolcvanas éveket írunk - edzőcipő, póló, leírhatatlan zöld színű pulóver, apró hátizsák. Haladok felfele, egyre csökkenő önbizalommal, egyszer csak észreveszem, hogy nem fog menni ott, ahol szándékoztam - oldalaznom kell a vidám sziklaperemeken. Na, mondom, járhatatlan út, így le fogok zuhanni, Edzőcipőben az ember ilyet - még egy nagyon hülye 21 éves sem - kockáztat. Szégyenszemre lemászom, aztán majd másik útvonalon felfele. 

Ekkor jöttek a problémák.

Kiderült, hogy az ember hátrafelé egyáltalán nem lát. Felfele négykézláb, foggal körömmel még csak-csak haladsz valahogy, mert látod, hova lépj, mit fogj meg, de visszafele, tolatva, felszerelés nélkül ez igen macerás, még a rutinosoknak is. És rutinom volt a legkevesebb. Maradt hát a sziklaperem, meg az omladozó kövecskék közötti oldalsasszé. Utána nagyon rezgett a fejem, részben a leesett vércukortól, részben a felszökött adrenalintól, részben, mert ráztam, miszerint de hülye vagy, fiam, simán leeshettél volna. Szép halál, fiatalon.

De semmi gond, felértem a jég szélére. Na most, az évezredek óta lassan előre araszoló gleccserjég rettentő piszkos. Szemből nézve persze tényleg olyan, mint az üveglap, csodás kékes zöld fényben ragyog, de fent tele van porral, apró kaviccsal, hegyivarjú... szennyeződéssel. A felsőbb részeken valamivel jobb a helyzet, ha maradt egy kis hó az ideiből, lehetett síelni is rajta. Ott is volt néhány tehetős, akik helikopterrel vitették fel magukat. A jégrepedések ennek ellenére nagyon izgalmasak voltak. Picit masíroztam fel-alá, de láttam, hogy nem (ez sem) életbiztosítás a dolog, mert egy csúszás és megyek az örök frigóba. Aztán majd kiolvadok pár ezer év múlva, mint Ötzi. De a célomat elértem, vállon veregettem magam, boldog névnapot, de most már menjünk haza. 

Ekkor jöttek a komolyabb problémák.

Lefele ugye ismert okokból nem mehettem, a jégen keresztben sem nagyon, felfele kilométerek vártak volna, és egyre feljebb jutottam volna a hegyekbe, ami minden, csak nem az a hely, ahova igyekeztem. Maradt a balra kitörés. A gleccserkatlant azonban a sok-sok év alatt (és korábban sokkal szélesebb volt) a vonuló jég gyakorlatilag lezúzta. Omlós sziklafalat darált az előtte álló sziklákból, ami ki is látszott a jégnyelv két oldalán. Úgy kell elképzelni, mintha a bal tenyeredben víz volna, az a jég, ami a csuklód fele folyna, de te a csukló felé nem mehetsz, marad a hüvelykujj. Csak foszlós kövekből. De hát vagyok én olyan hülye, hogy megmászom ezt is. Aztán fent már hegyilegelők, pillangók, hangák, csilingelő tehenek, milkapatak, akármi lehet. Csak addig jussak fel. 

Ekkor jöttek a még komolyabb problémák.

Ahogy haladok felfele, dicstelen négykézlábas technikámmal, már messze a jégnyelv biztonságos stabilitásától, egyszer csak megindul a kőfal. Csak úgy, viccesen. Ehhez fogható térhatású hanghatású hangot egész életemben nem hallottam sehol. Még a tengerpartot ostromló hullámok is javarészt sztereóban szólnak, de itt minden irányból morgott minden. Előttem, mögöttem, jobbra, balra. Vadnyugati filmekben szokták az élelmes indiánok vödör nagyságú görgetegkövekkel kiiktatni a rosszarcúakat. Itt csak egyetlen, mások által jóképűnek mondott áldozatjelölt volt, viszont jóval nagyobb kövek. És az a zaj! Nem is dübörgött, hanem iszonyú hangerővel tompán kattogott mindegyik. Csattogás, kattogás, mellette meg az apró görgetegkavicsok mindenhol. Gyorsan összeraktam, hogy egy megoldás van, csak a közvetlen felettem lévő sávra koncentráltam, és jobbra-balra ugráltam a kövek elől, mire valahogy csillapodott az egész. Valamennyire. Vidám érzés volt. Lefele nem mehettem, felfele se nagyon. Volt még egy opció, hogy kiabálok a síelőknek, hogy kerítsenek egy mentőhelikoptert. Sajnos pont két napja dobtam félre egy szórólapot, melyen néhány frankos naponkénti biztosítást ajánlottak, akár légimentés esetére is, amelynek alapköltsége amúgy pont elvitte volna a havi fizetésem. Addigra viszont felülkerekedett bennem az anyagiasság. Én ide pénzt keresni jöttem. Mit nekem egy kis sziklaomlás. Majd óvatosabb leszek.

Gyorsan fel is pattantam egy közeli kisautó méretű laposabb tetejű sziklára, hogy megvizsgáljam a helyzetemet. Nem volt idő a hosszas elemzésre, mert a kő éktelen korgással, lassan szabályosan süllyedni kezdett (lefelé haladva) a kavicstengerbe. Egyre kevesebb látszott ki belőle. Úgy tűnt, nincs odacsavarozva. De legalább nem gurult. Végül, hosszas szökdécselés után (áldom valamennyi addigi kosárlabda-edzőmet az erőnléti szadizmusaikért), valahogy egy fixebb oldalfalhoz vergődtem, ahol végül térden kúszva felaraszoltam a peremre. Lerogytam. Pulzus az egekben, a távoli mélyben addigra komolyabb összegekben fogadtak a síelők, hogy fejjel vagy fenékkel fogok a jégre érkezni, mielőtt eltemet a kőgörgeteg, úgyhogy most csalódottan folytatták a csúszkálást. 

Erre mondják, hogy aznap, ott újra születtem. Marhaság. Senki nem mert volna szülni egy ilyen helyen.